Kiejtés

  • IPA: [ ˈmɛɡvilaːɡoʃodaːʃ]

Főnév

megvilágosodás

  1. megvilágosodás (lat. illuminatio): vallástörténeti fogalom, mely a →fényre mint központi vallásos jelképre megy vissza. - A gör., s főként a platóni fil. állítja a fény, a ~, az igazság és a látott alak összefüggését. Platón szerint: „A dolgokkal való gyakori találkozásból és az együttlétből mint valami kirobbanó szikra hirtelen világosság támad, ami a lélekben tovább él” (7. levél). „A lélek szeme” kifejezés, mely nemcsak a vallásos irod-ban ismert, a ~ra megy vissza és belső látásra vonatkozik. - A Szentírásban a →hallás mellett a hit fényében →látás az Istennel való találkozásnak, önmagunk megismerésének és a világ átalakításának hasonlata: „A Te fényedben látjuk a világosságot” (Zsolt 36,10). „Igen, Te vagy világosságom, Uram, Istenem, Te megvilágítod sötétségemet” (Zsolt 18,29). „Az Úr parancsai egyenesek, felderítik a szívet, útmutatása érthető, megvilágítja a szemet” (Zsolt 19,9). A ~ tehát a parancsolatok megtartásával függ össze. - A történelmi Jézussal való húsvét előtti és utáni találkozások elvezették a tanítványokat arra a bizonyosságra, hogy Ő valóban a világosság, mely mindenkit megvilágosít (Jn 1,9; 8,12; vö. Lk 2,32; Mt 4,14). A tört. a végén, a beteljesüléskor általa fog megvilágosulni (Jel 21,23; 22,5). A ~ már az ősegyházban a →keresztséghez kapcsolódott, amelyben megnyílik a szív szeme és megtisztul, hogy Isten igazságát Krisztusban és az Egyházban megismerje és élni tudja. Később a teol. azt a →misztériumot, hogy emberek rá tudnak találni a Szentháromság hitére, ~nak nevezte: a hit nem csupán az ige külső v. belső hallásából ered, hanem abból és annak meglátásából is, amit Isten belsőleg és közvetlenül megvilágít. - A →felvilágosodás mintegy „szekularizálta” a ~ vallástört-ben hagyományos fogalmát, s a természetes értelem fényére hivatkozva a hit fényét akarta megszüntetni.

Fordítások