rakonca

Magyar

Kiejtés

• IPA: [ ˈrɒkont͡sɒ]

Főnév

rakonca

1. A létrás oldalu kocsik és szekerek első és hátulsó tengelyének párnájára, de különösebben a szánok gerendjeire erősített eszköz, melyhez az oldalakat rakják vagy támasztják, hogy kétfelé ne dőljenek. Különbözik tőle a szekereken a lőcs, mely magának a tengelynek végéről emelkedik fölfelé, így támogatván az oldalt. ... A kisebbféle kocsik első tengelyén rendesen csak rakoncza szokott a támasz lenni. Átv. támasztó, vagy leborulástól megóvó szer, mint e közmondat jelenti: Nincs a víznek rakonczája. Továbbá óvó, korlátoló eszköz.
2. szekértengely végére szerelt, az oldalakat tartó rúd, lőcs , (régen): gát, korlát’.

Származékok

1. rakoncátlan, rakoncátlankodik.

Etimológia

1. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát rukunica, szlovén rokunice (‘nyél, fogantyú’), ezek valószínűleg az ősszláv *ronka (‘kéz’) származékai. A magyar szó a hangrendi illeszkedés és a két nyílt szótagos tendencia, valamint nyíltabbá válás alapján formálódott ki: rokunice > rokunica > rokunca > rakonca.

• a déli szláv eredet ellen szól az a tény, hogy a finn rakentaa ige jelentése : rak , ami a rak + -onc, -onca képzős alaknak felel meg; v.ö. magonc, targonca.

1. E szónak gyöke, mint jelentése mutatja, a rak ige, minthogy az oldalakat a rakonczát is tartó talpfára rakják, és azokra, mintegy az utóbbinak karjaira támasztják. Képzője kicsinyző, mintha volna, rakócza, t. i. az n csak közbevetett hang, mint sok más szavainkban. Hasonló képeztetésüek: paszkoncza, iloncza, katrincza, medencze, petrencze, börböncze; közbevetett n nélkül: galócza, csepőcze, szamócza.