Kiejtés

  • IPA: [ ˈstrɛptomit͡sin]

Főnév

sztreptomicin

  1. (gyógyszertan) A sztreptomicin az elsőként felfedezett aminoglikozid antibiotikum, amelyet elsősorban a tuberkulózis (TBC) és más súlyos bakteriális fertőzések kezelésére használnak. Mivel hatékony a Mycobacterium tuberculosis, valamint számos gram-negatív baktérium ellen, a sztreptomicin fontos szerepet töltött be a TBC korai kezelésében, és ma is alkalmazzák, különösen, ha a baktérium rezisztens más gyógyszerekkel szemben.

A sztreptomicin hatásmechanizmusa

A sztreptomicin az aminoglikozidokhoz hasonlóan a bakteriális fehérjeszintézis gátlásán keresztül fejti ki hatását. Kötődik a baktériumok riboszómájának 30S alegységéhez, ami hibás fehérjéket eredményez, és végül a baktériumok pusztulásához vezet. A sztreptomicin baktericid (baktériumölő) hatása különösen aerob (oxigént igénylő) baktériumok ellen hatékony.

Alkalmazási területek

  1. Tuberkulózis (TBC): A sztreptomicin az egyik elsődleges gyógyszer, amelyet a TBC kezelésére alkalmaznak, különösen akkor, ha a baktérium más gyógyszerekkel szemben rezisztens. Általában más TBC elleni gyógyszerekkel kombinálva adják, hogy csökkentsék a rezisztencia kialakulásának esélyét.
  2. Gram-negatív bakteriális fertőzések: A sztreptomicin hatékony lehet bizonyos gram-negatív baktériumok, például Yersinia pestis (a pestis kórokozója) vagy Francisella tularensis (a tularémia kórokozója) ellen.
  3. Zoonózisok kezelése: Olyan zoonózisok esetén, mint a brucellózis vagy a tularémia, a sztreptomicint gyakran alkalmazzák más antibiotikumokkal kombinálva.

Adagolás és alkalmazás

A sztreptomicint intramuszkulárisan (izomba) vagy intravénásan adják be, mivel szájon át történő bevétele nem hatékony. Az adagolást az orvos határozza meg a fertőzés típusa, a beteg állapota és a vesefunkció alapján, mivel a gyógyszer vesén keresztül ürül. Általában napi egyszeri vagy kétszeri injekcióban adják.

Mellékhatások és kockázatok

A sztreptomicin, mint aminoglikozid, súlyos mellékhatásokat okozhat, különösen hosszú távú alkalmazás esetén:

  1. Vesekárosodás (nephrotoxicitás): A sztreptomicin vesekárosodást okozhat, különösen idősebb vagy vesebetegségben szenvedő betegeknél. A vesefunkciót rendszeresen ellenőrizni kell a kezelés során.
  2. Halláskárosodás (ototoxicitás): A sztreptomicin súlyos és visszafordíthatatlan halláskárosodást okozhat. Ez a mellékhatás különösen veszélyes hosszú távú használat esetén, ezért a hallásfunkciót is rendszeresen ellenőrizni kell.
  3. Egyensúlyzavarok: A sztreptomicin károsíthatja az egyensúlyért felelős belső fülstruktúrákat, ami szédülést és egyensúlyproblémákat okozhat.
  4. Allergiás reakciók: Ritkán, de előfordulhat bőrkiütés, viszketés vagy allergiás reakció a sztreptomicinnel szemben.
  5. Neuromuszkuláris blokád: Nagy dózisokban a sztreptomicin izomgyengeséget és neuromuszkuláris blokádot okozhat, ami különösen légzőszervi problémák esetén jelent veszélyt.

Figyelmeztetések és óvintézkedések

  • Vese- és hallásfunkció ellenőrzése: A veseműködést és a hallásfunkciót rendszeresen ellenőrizni kell a kezelés alatt, hogy időben felismerjék a toxicitás jeleit.
  • Terhesség alatt nem javasolt: A sztreptomicin terhesség alatt való alkalmazása nem javasolt, mivel károsíthatja a magzat hallását.
  • Adagolás beállítása vesebetegség esetén: Vesebetegségben szenvedő betegek esetében a sztreptomicin adagját módosítani kell.
  • Kombináció más gyógyszerekkel: A sztreptomicint általában más antibiotikumokkal kombinálják, hogy csökkentsék a baktérium-rezisztencia kialakulásának esélyét.

Összegzés

A sztreptomicin az első aminoglikozid antibiotikum, amelyet elsősorban tuberkulózis és más súlyos bakteriális fertőzések kezelésére alkalmaznak. Noha hatékony a TBC és bizonyos zoonózisok ellen, a sztreptomicin használatát súlyos mellékhatások korlátozzák, mint például a vesekárosodás és a halláskárosodás. Ennek eredményeként a sztreptomicint szigorú orvosi felügyelet mellett alkalmazzák, és rendszeresen ellenőrzik a vesefunkciót és a hallásállapotot a kezelés alatt.

Fordítások